SVT VILÁG - 2011. január

A hírekre INGYENESEN feliratkozhatsz a főoldalon, baloldalon lent, az e-mail címeddel.
 

SVT VILÁG - 2011. január

SZERETETTEL KÍVÁNUNK NEKED NAGYON BOLDOG ÚJ ÉVET!


A tanárok aktuális tanfolyami időpontjait itt találod

----------------------------------------------------------


ROKON LELKEK
Részlet Kay Allenbaugh - Csokoládé a női léleknek c. könyvből

Egy pohár lecsúszott a tálcámról, és apró darabokra törve hevert a földön, a kiömlött tej szerteszét csorgott.
Tűzpiros arccal lehajoltam, hogy felszedjem a nagyobb darabokat.
- Ne aggódjon, majd én segítek - hallottam a férfihangot.

Amikor felpillantottam, megláttam azt a csillogó kék szempárt és a kedves mosolyt, amelyet felém repített. Így találkoztunk Don és én 1952 nyarán, a Colorado Egyetemen. Én a nyári egyetemre jártam, Don is. Segített letisztítani az asztalokat a leányszövetség éttermében.
Hamarosan randevúra hívott és én annyira beleestem, hogy enni sem tudtam, amikor együtt voltunk. Komoly és intelligens volt, ráadásul jóképű, mint valami mesebeli herceg. Csüngtem minden szaván, amikor bemutatta Boudlert és a mennyekbe vitt, amikor a coloradói hegyvidéket csodáltuk. Csodálkoztam, hogy érdeklődik irántam. Annyira fiatalnak és nem hozzá valónak éreztem magam. Don úgy bánt velem, mint valami hercegnővel. Úgy bánt velem, mint egy gondolkodó felnőttel. Nagyon nyitott volt, és meg tudtuk beszélni érelmeinket, érzéseinket - ami számomra rettentő furcsának tetszett.

Azon a nyáron a tanórák végtelenül hosszúak, a Donnal töltött idő pedig, roppant rövidnek tűnt. Táncoltunk az "I only have eyes for you" című dalra, és amikor elérkezett a hazatérés ideje, rettenetesen szomorú voltam. - Houstonban laktunk.
Naponta írtunk egymásnak. Szeptemberben Don a testvérével eljött Texasba meglátogatni.
Izgatott és ideges voltam. Az igazat szólva, rettenetesen rémült voltam. A táv-szerelem álomnak tűnt. Most azonban  valósággá vált.

Miután elmentek, édesapám magához hívott. - Tris, - kezdte - szeretném, ha tudnád, hogy tetszik a barátod. Úgy tűnik jól nevelt, értelmes fiatalember, és az az érzésem még sokra viszi a jogi szakmában. Azonban ... - És ezzel az "azonbannal" mindent elmondott. - Túl sok az akadály. Először is katolikus, másodszor olasz, harmadszor túl messze lakik.

Teljesen megdöbbentem. A szívem a torkomban dobogott. Mintha valami távoli bolygón lettem volna, onnan hallottam apám hangját amint fejtegette, hogy a katolikusok nem ismerik a születésszabályozást, különbözőek vagyunk, és nekem feltétlenül be kell fejeznem a tanulmányaimat a texasi egyetemen. Majd mintha ezek után a legtermészetesebb lenne, és még én is egyetértenék, azt is hozzátette: - Most pedig az lenne a legjobb, ha leülnél, és megírnád szépen a fiatalembernek, hogyan is állnak a dolgok.
Eddig, tizennyolc év alatt sosem szálltam szembe apám akaratával. 1952-t írtunk, és ebben az időben az ember még azt tette, amit mondtak neki.

A bátyám volt a család feketebáránya, az örök "lázadó", én pedig ott álltam az ellentétes oldalon. Miközben a levelet írtam, sírtam és azt próbáltam megmagyarázni Donnak, túl nehéz lenne azt a kapcsolatot folytatni. Egyik énem rettenetesen félt. Féltem attól, hogy ez az okos, csinos, kedves fiú valóban szerelmes belém. De azt sem tudtam elképzelni, hogy elszakadjak a családomtól és a barátaimtól.

Válaszul egy kilenc oldalas levelet kaptam. Elmondta, hogy ő ezt előre sejtette, és mennyire bántja a dolog. A levél kedves és megértő volt, és igyekezett benne engem megvígasztalni. Elmondta azt is, hogy az a rövidke idő, amit együtt töltöttünk csodálatos és nagyon törékeny volt. Azt akarta, hogy úgy emlékezzek vissza a coloradoi napokra, mint életem egyik legboldogabb időszakára.
A levél olyan gyönyörű volt, hogy képtelen voltam eldobni. És soha nem is dobtam ki. Don képét és a levelet az egyik naplómba rejtettem.

Öt hónappal később édesapám szívrohamban meghalt. Megírtam Donnak, de nem jött válasz.
Randevúzni kezdtem egy másik férfival, majd férjhez mentem hozzá. Valakihez, aki közel lakott hozzánk. Valakihez, aki ismerte a papát és megkapta a beleegyezését. Valakihez, aki segített túljutnom apám halálán. Lett négy gyönyörű gyermekünk és néhány boldog esztendő. De teljesen más érzelmi, lelki és szellemi érdeklődésűek voltunk. Ezt egy idő után már nem lehetett nem figyelembe venni, így huszonhét évvel később házasságunk véget ért.

Eladtuk a házunkat, én beköltöztem egy városi házba.
Éppen a könyveimet rakosgattam a  polcra, amikor kezembe került a napló, s benne Don fényképe, és a levél. Kihajtogattam az elsárgult lapokat és megpillantottam a könnycseppek nyomát a papíron. Úgy éreztem, írnom kell neki - csak hogy üdvözöljem még harminc év távlatából is.

Fél éjszaka görnyedtem a levél felett, többször újraolvastam. Elmeséltem mi történt velem. A szavak csak úgy ömlöttek belőlem. Elmondtam Donnak, hogy nem kell válaszolnia a levelemre, de muszáj volt írnom neki.

Évekkel korábban azt mondta, majd Denverben szeretne jogász lenni. Kinyitottam a denveri telefonkönyvet és ott találtam a nevét. Alig vártam, hogy elküldhessem neki a levelet, és titokban reménykedtem, hogy választ kapok.
Amikor egy héttel később megpillantottam az ismerős kézírást a borítékon, megpróbáltam kitolni az időt.
Végül mégis kinyitottam. Elmesélte, hogy három hónappal ezelőtt vesztette el a feleségét, és nem volt gyermekük. Nem kapta meg a levelet, amelyben apám haláláról értesítettem, mivel akkorra már elköltözött akkori címéről.

Néhány hónappal később, többszöri telefonbeszélgetés után, úgy döntöttünk, találkoznunk kell.
Semleges terepet választottunk, Santa Fe-re esett a döntés. Még egyikünk sem volt ott soha.
Amikor leszálltam a gépről, Dont kerestem a tekintetemmel. Amikor megpillantottam ugyanazt a mosolygós arcot, azokat a hihetetlenül kék szemeket és az őszbe vegyült haját, a szívem a torkomban dobogott, a kezem reszketett, ahogy egymás felé lépkedtünk. Amikor megöleltük egymást, harminc évet öleltünk át. Azonnal beszélgetésbe elegyedtünk, befejeztük a másik elkezdett mondatát, ismertük egymás szívét, gondolatait.

Egy évig táv-szerelemben éltünk, miközben én az új házat rendeztem be, ő pedig felesége elvesztésén próbálta túltenni magát. Rokon lelkek voltunk. Következő év áprilisában összeházasodtunk. Családom és barátaim legnagyobb megdöbbenésére, akik azt kérdezték: - Hogy tudsz csak úgy összepakolni, és hátat fordítani mindenkinek? - Egy mosollyal válaszoltam. Legbelül pedig a következőket mondtam: - Csak nézzetek rám!

Mostanra megtanultam kiismerni a szívemet. Megtanultam, hallgassak arra a kis halk, vékony hangocskára ott legbelül, hogyan figyeljek énem ösztönös részére.
Megtanultam önmagamban bízni.


(Patricia Forbes Giacomini)
Részlet Kay Allenbaugh - Csokoládé a női léleknek c. könyvből


NEM KELL  HULLA FÁRADTAN HAZAJÖNNÖD A MUNKÁBÓL
Részlet Kay Allenbaugh - Csokoládé a női léleknek c. könyvből

Amikor Dr. Margaret Meaddel tanultunk, észrevettem, valahogy más energiával rendelkezik, mint mi. Lenyűgözött minket ez a hallatlan energia, ami belőle áradt, annak ellenére, hogy harmincöt-negyven évvel idősebb volt nálunk! Egy nap megkérdezem tőle:

- Mondd Margaret, honnan van ez a rengeteg energiád, amikor mi már majdnem összeesünk a fáradtságtól?
Egy pillanatra elgondolkodott, megvakarta a fejét és közben vigyorogva válaszolt:
- Valószínűleg azért, mert sosem nőttem fel... közben pedig elhitettem az emberekkel, már felnőtt vagyok!

Amikor megfontoltam a szavait, én is elkezdtem gyermekkorom örömteli eseményeit, vágyait feleleveníteni.
Amikor eszembe jutott, milyen élmény volt nyári estéken a konzervdobozokat végigrugdosni az utcában, ugyanazt az energiát éreztem magamban, amit akkor kisgyerekkoromban.

Arra gondoltam, mi lenne, ha még merészebb lennék, és valami csodálatos vágyamat próbálnám valóra váltani? Sosem árultam el senkinek, hogy gyermekkoromban dzsiggelést akartam tanulni, szerettem volna fellépni csodás ruhában, és csillogó fekete cipőben táncolni.

Houstonban nevelkedtem, és a szomszédunkban egy elbűvölő kislány lakott, akit Linda Hoveynak hívtak. Tisztára Shirley Templere hasonlított. Én pedig nagydarab és esetlen voltam, még gúnynevet is ragasztottak rám a bátyám és barátai: Miss Jávorszarvas.
Így aztán évekkel később össze kellett szednem minden bátorságomat, hogy bemenjek a közelünkben lévő cipőboltba és kérjek egy 4o-es cipőt.

- Mennyi idős a kicsi, akinek 40-es a lába? - kérdezte csodálkozva az eladó.
- Nemsokára ötven lesz - válaszoltam halkan és nagyon zavartan.

Késő éjszaka, miután a családom lefeküdt, betettem a videóba Bonnie Franklin Let's Tap című kazettáját és elképzeltem, én vagyok Shirley Temple a színpadon.
Egyik éjjel a férjem Larry felébredt és a nappalin keresztül a konyhába indul, hogy igyon egy pohár szőlőlevet. Amikor meglátott, felkiáltott: - Egész jól csinálod!
Mindketten jót nevettünk, és elmeséltem neki gyermekkori álmomat. Ő is elmondta, mindig szeretett gyermekkorában klarinéton és szaxofonon játszani. Ezért átböngésztük a hirdetéseket és végül rábukkantunk egy eladó csodálatos régi klarinétra. Teljesen megdöbbentünk, hogy miután hulla fáradtan hazajöttünk a munkából, Larry húsz perc zenélés után, én pedig néhány tánclépés után mennyire újjászülettünk.

Felfedezésünkön felbuzdulva úgy határoztunk, meglepjük magunkat 1o4. szülinapunk alkalmából (férjemnek az 54. nekem pedig az 5o. volt). A meglepetés a közös fellépés volt, amit barátainknak adtunk elő. Erről álmodtunk mindketten gyermekkorunk óta, hogy közönség előtt léphessünk fel. Alig akartuk elhinni, hogy ennyi energia lakozik bennünk.

Elérkezett a mágikus este. Barátaink jelmezekkel, kellékekkel, feliratokkal jelentek meg. Rettenetesen izgultunk férjemmel és alig vártuk az előadás kezdetét. A fellépők általában tartanak egy főpróbát, mielőtt kiállnak a közönség elé, és addig próbálnak, míg tökéletes nem lesz az előadás. A gyerekek ezzel ellentétben, csak addig próbálnak, míg meg nem unják, ekkor azt mondják - Most már biztosan jó vagyok!
Aznap este mi is ezt mondtuk, és vadul tapsoltunk egymásnak.

Azóta az este óta már tíz év telt el, és többször álltam közönség elé kis produkciómmal. Örömmel tölt el az, amikor állva tapsolnak, és gratulálnak gyerekkori álmomhoz. A közönség között mindig van valaki, aki elsírja magát, és gyermekeink arra kérnek, adjunk nekik helyet mozgalmas életünkben.

Amikor ezeket az előadásokat tartom, egy kérdéssel fejezem be: "No, lássam mersz-e...?"
- No, lássam, mersz-e teret adni gyermekkori álmaidnak?
Megtalálod-e azt a módot, ahogyan kifejezésre juttatod?

Egy napon, a tiszteletreméltó igazgató köszönetet mondott, miután állva tapsoltak meg cége éves ünnepségén.
- Egész életemben titokban arra vágytam, hogy dzsiggeljek - mondta. - Nemsokára 68 éves leszek és ma bátorságot merítettem, hogy valóra váltsam gyerekkori álmomat!

(Ann McGee-Cooper)
Részlet Kay Allenbaugh - Csokoládé a női léleknek c. könyvből

----------------------------------------------------------

Hallgass a szívedre, és merd megvalósítani az álmaid!

----------------------------------------------------------

Összeállította: Bainé Való Gabriella SVT tanár és tanácsadó

Szerkesztő: László Erika SVT tanár és tanácsadó, SRA Igazgatótanács titkár


 


Honlapkészítés, tárhely, domain, banner, webdesign, grafika